Hideg volt

Hideg volt. A korahajnali, páradús levegő éles pengeként hasított fáradt tüdejébe. Frissen ébredt, azonban a készülődés és a fagyos idő próbára tette. Várt. Leemelte kalapját, s végighúzta ujját a lágy bőrszegélyen. Kínai aligátor. A legnemesebb bőr, ami akkor létezett. Fázni kezdett, visszahelyezte. Hirtelen hangos horkantás zavarta föl az udvar álmos csendjét. A ködből, mint egy lidérc közeledett feléje inasa, kantáron vezetve lovát.

-        Jó reggelt Jean! – köszönt az úr.

-        Jó reggelt, Uram! Meghoztam Étoile-t. Kicsit morcos ma, nem szokott a korai keléshez.

-        Jól, van köszönöm. Jól meg abrakolta, ugye? Hosszú lesz az út, ráadásul vissza is kell hoznia, nem igaz? – Kérdezte nevetve szolgáját, azzal megsimogatta szeretett lova sörényét.

-        Természetesen Uram, természetesen.

Erősen megmarkolta lova nyergét, nagyot rántott rajta, majd egy hirtelen mozdulattal felugrott. Nyeregben volt. Megigazította táskáját, kardját, végül revolverét. Peckesen kihúzta magát, majd odaszólt inasának:

-        Úgy készüljenek Jean, hogy ebédre itthon vagyok. Rendben van?

-        Természetesen Uram, és…

-        Igen?

-        Vigyázzon magára! – tette hozzá nagy sóhajtás közepette.

-        Ugyan már, kedves Jean. Úgy lesz!

Azzal belemélyítette tűhegyes sarkantyúit szeretett lova oldalába. A jószág hangosat nyerített, majd elindult. Eleinte csak ügetett, majd ahogy elhagyta a kiskaput és a majorság széli bokrokat egyre gyorsabb iramban folyatta, míg végül vágtázott, sőt az erdőben már valósággal repült. Utasa imádta a száguldást, mindent megtett a sebességért. Ezért is vette meg a legdrágább paripákat udvarába. Nem kis pénzért, igaz, neki ez nem jelentett gondot. Főúri családból származott, rangját még XVI. Lajostól kapta imádott dédapja, Jaques Galoise, a tengerészkapitány.

            Az úton vadak rohantak át, egy csoport őz. Felriadt, ám emiatt eszébe jutottak a tegnap történtek. Ismét elmélyedt gondolataiban.

            Az a gyönyörű hölgy, ó milyen csodálatos volt. Éjfekete haja még most is hatalmában tartotta. És az bódító pezsgő… Valóban mennyei volt a tegnap este. Nem is gondolta volna délután, hogy aznap mekkora sikere lesz; mind a kártyában, mind pedig a nőknél. Kora este érkezett a bárba, hideg volt, ám amint belépett a helységbe, és megcsapta orrát a friss szivarok és pipadohányok illata, és megbabonázta elméjét az a bódító dallam, minden bánatát kint felejtette, kint Párizs fagyos és kietlen utcáin. A kabátját letette a fogasra, majd ő is rágyújtott. Odalépett baráti asztalához, ahol akkor már folyt a kártyaparti. A következő menetbe ő is beszállt. Óvatosan, taktikásan próbált játszani, ám mindig elvonta a figyelmét az a hölgy. Csak hátulról látta, ám ez még izgalmasabbá tetté, még inkább megmozgatta elméjét. Lehet, hogy egy csúnyácska hölgyet takar ez a meseszép haj – gondolta –, de akkor is jó ezen tépelődni. Szerette a találgatásokat, a véletlent. Szerette a szerencsét. Ezért is kártyázott. Következzék a River – hasított elméjébe a félmondat. Felnézett és látta, hogy esélye sincs. Így is sokat vesztett, de most még menteni tudott valamit: - Ficher.  A következő körben döntött, kiszáll. Osztott a krupié. Elsőnek egy Ász, majd másodiknak… még egy!  A fene vigyen el – szidta a szerencsétlen krupiét. Ász pár kézben. Ezt nem lehet kihagyni. Az első kör folyt, s mikor rá került a sor csak ennyit mondott: Chaque dans! Majd betolta minden „vagyonát”. Sokat bukott, ám ez így is nagy összeg volt. Figyelte a többieket, de arcával semmit sem árult el. „Most sincs semmilye, ahogy eddig se”, „csak ki akar szállni”, „most is csak elbambult” –keringtek a gondolatok. Mindenki tartotta. A krupié osztott. Dáma, hetes, Bubi. Semmi. Neki csak Ász pár. Nem tudott uralkodni magán, eltorzult az arca. Felpillantott és látta, hogy régi ellenfele, Pierre Teloir kaján vigyorral figyeli őt. A többiek, akiknek még volt magántőkéjük tétet tettek. Az összeg nőtt. Oszt a krupié. Ász. Az arca azonban nem mozdult, sőt, még inkább komorabb lett. Pierre őt figyelte. Ezt látva hangosan felkiáltott: Chaque dans! A többiek tartották. Két embernek még volt saját pénze. És a krupié negyedszerre is osztásra emelte kezét. Ász. A negyedik ász. Átvillant az agyán a gondolat: póker. Egyértelmű nyerő, az ő kezénél nincs erősebb. Pierre elsápadt, a várt 9-es elmaradt. A kezében tartott Király- Tízes kezet idegesen az asztalra csapta.

-        Csaló! – kiáltotta - Csalt, láttam, hogy csalt.

-        Ön valóban azt képzeli, hogy én csaltam?

-        Nem képzelem, tudom! – ezzel a mondattal egyetemben kirántotta kardját, és szúró helyzetbe szegezte. Hangos sikítás és kiabálás hangzott mindenfelől, ahogy felrúgta a kártyaasztalt. – Védje, magát alávaló tolvaj, bár még ahhoz sem lenne joga!

-        Azt ajánlom, nagyra becsült Pierre uraság, hogy ezt kultúrált keretek között intézzük el, ahogy az francia állampolgárokhoz illik. – mondta -  Bár, ahogy végig nézek magán, lehet, hogy jól döntött, mivel a francia állampolgár nem éppen magára illő kifejezés. – tette hozzá gyilkos humorral.

-        Még sérteget is! Ezért megfizet!

-        Nyugodjon le Pierre! – szólt egy erélyes, női hang – Ha valóban azt hiszi, hogy csalt, hívja ki párbajra, de ne az én kávézómban hadakozzon. Megértette?

-        Igenis, hölgyem! – felelte megszégyenülten. – Maga pedig…, holnap kakasszólaltával életét veszti, a Grand Jardin téren, a bencés apátságnál. – Azzal fogta kabátját és távozott.

A férfi a hölgyet nézte, a hölgy pedig a férfit.

-        Bocsásson meg, engedje meg, hogy bemutatkozzam, René Galoise. – azzal kezet csókolt a hölgynek.

-        Charlotte Périr.

Lehajolt, összeszedte a pénzét, felvette kabátját, kezet nyújtott a hölgynek, majd kivonultak kézen fogva.

            Egy madár repült át előtte. Elmosolyodott, arra gondolt, mi történt ezután. Már Párizsban volt. Északnak vette az irányt a bencés apátság felé. Lova egyre gyakrabban prüszkölt. Elfáradt. Visszavett az iramból, hiszen még időben volt. Egyszer csak feltűntek előtte a bencés apátság tornyai. Lassított. Embereket látott. Megérkezett. Pierre már ott volt az inasával. Leszállt és köszönt.

-        Ólom vagy acél? – kérdezte.

-        Ólom.

-        Rendben, ólom.

Odaléptek egymáshoz, háttal. Hallotta, hogy Pierre liheg, úgy félt. Az inas elkezdett számolni.

-        Egy.

-        Kettő.

Pierre remegett. Galoise a tegnapra gondolt, az inas az óráját nézte.

-        Hét.

-        Nyolc.

Halkan lépdeltek. A nap megcsillant a fák mögött, és megvilágította a templom keresztjét.

-        Tíz.

Mindketten megfordultak. Fegyvereiket felemelték, majd egymásra szegezték. Óriási csend ült a térre. Senki sem mozdult, csak az inas órája ketyegett.

Hirtelen hatalmas rikítás hasította ketté ezt az eszményi némaságot, majd két lövés dördült.

A kakas kukorékolt; és hozta meg az életet a virágoknak, az ébredést a polgároknak.

És a halált.

A két lövés közül az egyik a szívhez csapódott, a másik a jobb vállba. Azonban a szívbe csapódónál hangos csattanás verte fel a tér pillanatnyi csendjét. Pierre csalt. A hasára rögzített fémlemez megvédte a haláltól. Galoise mozdulni sem tudott az ámulattól. Őt vádolták meg, hogy csalt, és végül a vádlója veri át? Pierre azonban meg tudott mozdulni. Övéről előkapta hosszú arméját. Célzott. Lőtt. Ismételt dörrenés. A letelepedett madarak újra felröppentek. Galoise állt. Egyhelyben állt. Majd kinyílt a szája, és bordó vér kezdett kicsorogni rajta. A szerelem, a szerencse és az ártatlanság vére. Megtántorodott, majd a földre vágódott. Szája körül vértócsa állott. Pierre és az inasa lóra szállt és elhagyták a helyszínt.

A reggel halált hozott. A Nap elbújt a felhők mögött, nem bírta látni, ha ártatlanok élete veszett oda. René Galoise ártatlan volt. Megsebezték azért, mert megvádolták, hogy csalt. Majd megölték megvádolva, becsapva.

A virágok visszabújtak, a madarak elhallgattak, a vér lassan megdermedt. Hideg volt.